Jo - barátok

Írta: Sötét Leokádia

- Jo - ba - rá - tok - betűztem ki a táblán álló szöveget. - Ez meg mi a halált jelent? - érdekeltem meg aztán.

- Hát hogy Joanne barátai te nagyon hülye, tudod, akit Kathleennek hívnak - válaszolta barátosném, az a nagyon szép. És akkor már minden világos volt, és nem is kellett tovább faggatóznom azügyben, hogy még azt is megtudjam, hogy de miért állunk a reptéren várakozva, és egy táblával ilyennel ráadásul. Nem, mert nagyon nagyon eszes voltam, szóval annyiból ezt én már mind tudtam. Elvégre Sötét voltam. Mármint Sötét Leokádia. És mindenki aki sötét, az nagyon okos.

De nem mindenkit áldott ám meg a természet ilyen nagy aggyal, mint nekem, hanem mást kevésbé. Itt volt például a kedves kis barátnőm, Eufrozina egyik ismerőse, Harry, aki sokkal kevésbé volt éleseszű. De azért nem nézett ki rosszul. Dehát mindent nem lehet. Na szóval mivel ő még nem tudta, amit mi mind már réges rég, ezért ő faggatózott tovább, nem én.

- De miért állunk a reptéren várakozva, és egy táblával ilyennel ráadásul?

- Jahát azért - magyarázkodott a csillogószőkedús hajú Eufrozina - mert most fog érkezni Jo barátunk, és akkor itten őtet várjuk, de pszt, mer ő ezt még nem tudja, csak le kell támadnunk majd, de azért látnia kell, hogy barátok vagyunk, errefel kell a tábla, meg hogy megtévesszük, és akkor ha itt lesz, majd csevely, de körültekintően, mert nehogy gyanút fogjon, és különben is álruha, de ha mégis leütjük, de barátilag mindent. Oké??

Harrynél lefagyni látszott, de aztán nyomott egy restartot, és hevesen bólogatott, hogy senki ne nézze agyalágyultnak. Nem is néztük. Mert tudtuk róla, már mióta.

- Mond utánam gyorsan: cseresznye mag, meg meggy mag!

És akkor ezzel elütöttük az időt. Na nem úgy hogy fájjon, hanem csak egész finoman. És akkor ott várakoztunk hárman, vagyis Én, meg Eufrozina, és végül is Harry, aki nemtudom miért jött velünk, de csak úgy.

Amikoris aztán landolt egy gép. És berregett és püffögött, és felrobbant. De nem, mert csak én gondoltam, hogy felrobbant, mer  az olyan klafa lett volna, de nem így történt. Nem, hanem hulla biztonságosan leszállt róla minden, és megérkeztek.

Ekkor láttuk meg emberünket. Azért a miénket, mert az jött oda hozzánk, megszemlélte a táblácskánkat, amin a felirás volt, és megnézte, és vigyorgott, hogy ez az, akkor mi várjuk őt, és akkor ő meg elmegy velünk.

Kicsit furcsállottuk, hogy pasi volt az illető, de tudtuk, hogy így jó, mert ez valójában Jo. Csak álcázza magát leleményesen.

Azért a megbizonyosodás végett megkérdeztem. - Te vagy Jo?

- Hát igen, így is szoktak szólítani - dörmögte a meglehetősen jóképű alak mellesleg válaszul, akin azonban szintén látszott a megjelenésén, hogy nem egy agytröszt.

Megkönnyebülten felsóhajtott a triósunk, és akkor el is indultunk Joval ki a térről, ami rep, hogy elkezdjük leleményes, ám de talán kissé gonosz tervünk végrehajtásának második felvonását.

Ami tökre titkos volt. Annyira, hogy most még én se tudom. De hosszas telepatikus kommunikálás után, Eufrozinával végre kisütöttük (bizony, bizony, sütő nélkül), hogy mi a gonosz terv. De Harrynek nem mondtuk meg. Hehe. A kis buta meg észre se vette, hogy mindkettőnk szemében gonosz fény csillan. 

Mert zsenik voltunk. De gonoszok. Muhahaha.

A második felvonásban szökkent színpadra Lucius, az én agyafúrt nagybácsikám, hogy nyilvánvalóan a segítségünkre legyen. Lucius ugyanis rendkívülien jártas volt a vallatás minden apró cseprő módszerében, és nagy gyakorlattal rendelkezett a meggyőzés terültén, ami kapóra jött nekünk, hiszen pont ez volt a szándék. Persze amint a kúriába értünk Eufrozina hasznavehetetlenné vált, mert mivel nyáriszünet volt, épp ott tartózkodott pihentagyú unokatesóm, Draco is, és olvonta Frozikám figyelmét, úgyhogy inkább felküldtem őket a tetőre du....tusolni. De azért még utána kurjantottam Dracónak:

- Gondolkodtál már azon, hogy legközelebb a gumikacsa helyett inkább a kenyérpirítóval fürödjél?

Válasz képpen Draco csunyán meresztette szemét, amit akkoris láttam, ha háttal állt, és csúnya gesztikulációs megmozdulásokat tett a középső ujjával. Nem vetten szívemre a dolgot, hanem megvontam inkább a vállam, ami azzal a nemvárt következménnyel járt, hogy rezignált arckifejeés.

Mindenesetre ebből a jelenetből ki kellett derülnie, hogy mennyire utáljuk is egymást a tenyérbemászó rokonnal.

- Anyám merre? - kérdeztem nagy lazán a bácsikámat, mire ő válaszolt.

- Hát izé. Asszem Narcissával  mentek valahova, de az is lehet, hogy megölték - rejtélyeskedett titokzatosan, és szőke haját lobogtatta, mint a gyertyaláng.

Nemtörődömködve azt gondoltam, hogy a sok mellébeszélés meg hasonlók helyett most már rákoncentrálhatnánk a tervünk végrehajtására, és odamentem Johoz, aki felett addig Harry őrködött, akit még mindig nemtudok hova tenni a történetben, de ott volt. Jo viszont nem.

- De miért nem? - kérdeztem Harrytől, és rögtön tudtam, hogy az egész az ő hibája.

- Hát, amikor megtudta, hogy odafent a hűtőben lasagna van, akkor csorgó nyelvvel kereket oldott - magyarázta a szénfejű, és a padlóra mutatott, ahol egy nyáltócsa volt, majd abból meg egy nyálcsík indult ki, ami aztán eltűnt az ajtó alatt. Lucius nagyítót vett a kezébe, és úgy követte nyomon a nyomokat. A nyálnyomokat.

Épp le akarván hordani ezt a kétbalkezes, és teljes mértékben hasznavehetetlen anyaszomorító Harryt, már majdnem azt mondtam neki, hogy azt a hét meg a nyócát, miközben fölétornyosultam, de ő megelőzött, hogy kíváncsi.

- Tik meg mán rokonok vagytok Malfoy-jal?

- Jah.

- De hogyhogy?

- Mert az unokatesóm.

- De hogyhogy?

- Mert az anyám az apám felesége.

- De hogyhogy?

- Mert Lucius a nagybátyám.

- De hogyhogy?

- Mert ő az apám ikertestvére.

- De hogyhogy?

-  Mert az anyám gyereke vagyok.

- Jaaah! Így már minden világos.

Én meg örültem, hogy végre felfogta.

Közben tudtam, de komolyan egyszerűen tudtam, mintha ott lettem volna, és hát tényleg. Mert felmentünk a konyhába a pincéből, én meg Harry, és hallgatóztunk az ajtónál, hogy mi zajlik odabent. Nem a Tisza volt. Hanem Lucius zajlott, de egészen hangosan bizony.

- Na Jo! Teljesítsd azonnal a kérésünket, hallod?

- Hallom, de mielőtt ilyenről beszélünk, előbb fel kell hívnom az ügynökömet - mondta jo lasagnával csatakos arccal.

- Nem nem, ügynökökkel nem tárgyalunk... -akarta volt mondani lucius, de ekkor betrappolt egy nagydarab nő.

- Itt vagyok! - szuszogta ő, a nő. - Sztifler mamája! - tette hozzá bátorításul.

- Dehisz te Bobby vagy az ügynököm.

- Az nem a Dallasban volt?

- Jah tényleg! Most Bobby vagyok.

- Mi van?

És mindezt egyszerre, így szűrődtek ki a hangok, mit mi hallottunk Harryvel. De nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy a Bobbynak nevezett Sztifler mamája megszólalt.

- Joey! Hát te mit keresel itt? Drogozol? Rég egy meghallgatáson kéne lenned.

Nem tudtam kihez intézte a szavait, mert odabent nem is volt semmilyen Joey, de már rögtön sejtettem, hogy valami nem stimt. És valóban. És lőn.

- Héte! - szólt Lucius, és még nem tudom mit csinált, mert épp nem láttam át a csukott ajtót. Persze normális esetben átlátok, mivel tök zseni vagyok meg minden, csak most Harry sötét atmoszférája beárnyékolta a tudásom 24 százalékát, és ez az ajtónátnézés is benne volt.

- Szóval nem is Jo vagy? Hanem Joey?

De ekkor már közbevágott az ajtó, amit mi kitártunk Harryvel, mer már nem bírtam a feszültséget. És akkor belémhasított. De nem akármi, hanem a felismerés.

- Jé, te nem Matt le Blanc vagy?

- Nem, én tényleg Joey vagyok - mondta a pasi, és akkor úgy gondolták, távoznak. Sőt, távoztak is.

Az ajtóból még a Joeynak nevezett egy kicsit oda hozzám fordult:

- Tényleg hasonlítok Matt le Blanc-ra?

De már nem válaszoltam, mert minek, és elmentek. Ki.

- Rossz Jot hoztatok el - förmedett rám rögtön Lucius, de én védekezésül magam elé emeltem Harryt. Bizonyára Luciusnak is leesett a mozdulatom következtében, hogy nyilvánvalóan Harry hibája az egész, és kirugdalta őt a házból, aki nagyot nyekkent a muskátlik között, majd sértetten, hogy mindig hasonló keretek között távozik a történetekből, elsomfordált. Előtte még bosszúból agyoncsapott egy verebet.

- De hol lehet az igazi Jo? - kérdeztem, és mély melankóliába zuhantam, mert a tervünk elkezdett füstbe menni. Lucius szerencsére még időben elkapott, és eszemhez térítendő megrázott, meg persze mondta, hogy nyugodjak meg, és elküldött, hogy nézzek már utána, mit csinál az én nem egészen százas unokatesóm, meg a drágalátos Eufrozina. Eleget tettem kérésének, és hamarosan már a kúria sötét folyosóit róttam 38-as sportcipőmben, mert kényelmes.

Össze is akadtam egyikükkel, de nem frozival, hanem a másikukkal. Aki Draco volt, a kis elvidelhetetlen.

- Mi van? - mordultam rá minden különösebb ok nélkül, de jól esett.

- Mi lenne? - acsarkodott ő is, de tök hülye fejjel. Annyira, hogy egy pillanatra se gondoltam rá, hogy akár tök jóképű is lehetne akár, pláne, hogy tök sokat változott meg szépült a nyáron, amit rólam nem lehet elmondani, mivel én már akkoris annyira gyönyörű voltam, hogy ha ettől szebb lettem volna, már rám sem lehetett volna nézni, mer mindenki megőrült volna a csodálatomtól....de mindenesetre ő is egész kikupálódott, és még jó csávónak is tartanám, ha nem vágná be mindig ezt az undok fölényeskedő fejet, és teljes mértékben dögösnek találnám, ha arra is figyelnék, meg amúgy tök jó fej lehetne, meg tök jól kijöhetnénk, mert ő is gonosz, meg én is gonsz vagyok, meg egy csomó közös beszédtémánk is lehetne ugye, meg minden, de én nem gondoltam ilyeneket, hanem csak hogy mennyire bosszantó. Illetve azt kellett volna gondolnom normális esetben, hogy mennyire bosszantó, de nem így történt, hanem valójában tényleg arra gondoltam, hogy szép és szexi és dögös és imádnivaló és szerintem ő is ezt gondolta, mert hirtelen már nem is utáltuk egymást elképesztően, mit öt perce, hanem csak úgy, és smároltunk.

És még mindig smároltunk....még mindig....még mindig....de ááááááááá.....mi nem is smárolhatunk, mert uncsitesók vagyunk, és akkor vérfertőzés!!!

Hát szóval emiatt abba kellett hagynunk, mivel felhívtam neki is erre a kis jelentéktelen dologra a figyelmét, ha bár ő úgy gondolta, hogy ez nem lehet akadály, na de azért na. Jah meg persze ott volt a legjobb barátnőm Eufrozina is, aki szintén kedvelte egy csöppet a Draco fiút. szóval abba kellett hagynunk.

Még mindig teljesen neki voltam keseredve, hogy most olyan hülyeségek miatt, mint a rokoni szálak, nem lehetek együtt a tökéltes pasival, akibe immár reménytelenül bele voltam zúgva, de nagyon. Éppen így bánkódtam magamban, amikor megjelent az anyám.

- Hé anya te nem haltál meg? - háborodtam föl.

- Mi van?

- Lucius mondta, hogy meghaltál.

- De nem is.

- Jah akkor oké, örülök, hogy jobban vagy.

Örültem is mert akkor így kifakadhattam neki: - Ajh miért van az, hogy pont Draco apja Lucius ikertestvérének vagyok a lánya??? Ez fullra nem ér!

- Nyugi, nyugi kislányom - csitítgatott a mami, aki révén félig magyar származású voltam ám, és így folytatta: - Valójában nem Lucius ikertestvére az apád.

- Nem?

- Nem.

- Hanem ki?

- Én vagyok - toppant be nagyon váratlanul, és meglehetősen drámai fordulattal egy sötét köpenyes alak.

- Hát te ki vagy? - kérdeztem mer nem ismertem asszem.

- Juan-antonio-fonta-sanchez-santillan-von-cavallero-dela-hoya - jött a válasz. - De szólíts csak Pitonnak.

- Piton professzor?? - ismerni fel véltem az alakot.

- Öööö, nos valójában nem, mert az igazi Piton professzor, az aki a Roxfortban tanít, nem én vagyok, hanem csak a klónja. Mert Anyn és Titu teremtettek, csak kicsit többet belőlünk, és én még csak prototípus voltam, szóval engem nem tartottak meg, hanem mondták, hogy menjek el jó messzire, és el is mentem Magyarországra, és ott megismerkedtem az anyáddal. Sőt még egymásba is szerettünk. És akkor így lettél te.