Harry Potter és a Medvecukor

Bevezető:

Harry Potter gondolataiba mélyedve bámult ki az éjszakai utcára. Észre sem vette, hogy közvetlenül az ablaka előtt suhant el egy gyöngybagoly, hogy aztán a szomszédos ablakon szabadon berepülhessen, és az ölébe pottyanthassa csomagját. A fiú izgatottan kibontotta a csomagot, és meglepettem tapasztalata, hogy az egy csomag Medvecukrot tartalmaz…

Mivel Harry, ez a fess fiatalember, a történet névleges főszereplője, vele kezdődik a történet. Ám korántsem vele folytatódik! De nem ám! Mert ő csak névlegesen főszereplő. Az igazi főhős a Hatalmas és Fantasztikus Teremtő! Lehetne. De ő sem főhős, holott ő lenne a legméltóbb rá.  

Nymphadora Tonks (ő sem a főhős) lehuppant a kanapéra kedvese mellé.

- Szeretsz, ugye drágám? – duruzsolta baromi idegesítően Tonks.

- Ööö – öntötte megható szónoklatba gondolatait Remus és közben arra gondolt, nem vehetne-e igénybe telefonos segítséget. – Hát, ami azt illeti nem igazán… szóval nem – nyögte ki végül a bonyolult szószerkezetek és kifejezések kuszaságát rejtő, önálló irodalmi műként is tökéletesen elfogadható véleményét.

- Na jó, most nem fejtem ki, pontosan miért, mert az túl hosszú és unalmas lenne, és úgysem értenéd meg, de az a lényeg, hogy szakítanunk kell, és költözz el most rögtön.

Mikor pár perc után Tonks felfogta a hallottakat (valahogy nagyon emlékeztetett egy bizonyos Flör nevű személyre), nagyon nagyra nyílt az összes szeme (szám szerint kettő), és megkérdezte:

- De hát, miért?

Remus már épp kifejtette volna, hogy azért kéne szakítaniuk, mert úgy érzi hogy érdeklődési körük, alkatuk, koruk, intelligenciájuk, ízlésük, meg egyáltalán semmijük sem illik egymáshoz, azon kívül eltűnt az a bizonyos vonzalom, amikor két ember között vibrál a levegő, és amit valamilyen szaknyelven frisson-nak hívnak (olvastam egy könyvben), de úgy döntött inkább félreteszi ezt a halmozott információáradatot és csak két szóval válaszolt (plusz egy névelő).

- A hajad. Rózsaszín.

- Mi bajod van a rózsaszínnel? – háborodott fel még mindig igazán idegtépő hangtónusban a becsmérelt haj tulajdonosa. – Tudd meg, hogy a rózsaszín a legtutibb szín a világon – szögezte le Nymphadora (jé, sose hívtam még így) azzal dúlva-fúlva kiviharzott a házból. Az összes cókmókjával együtt. Mert valahogy tökvéletlenül már mindene el volt készítve. Még véletlenül sem a HFT keze volt a dologban.

Tonks pedig mélabúsan rótta a sötét utcákat, könnyfátyol borította szemében pedig mélységes csalódottság ült. (Ezt senki ne vegye szó szerint, mert a valóságban egy fogalom nem képes fizikailag helyet foglalni az ember látószervében.) Egyszer csak egy hídhoz tévelyedett. (Mármint nem a csalódottság, mert az ugye nem képes fizikai tevékenységekre, mint azt az imént leszögeztem, hanem Tonks. Az a rózsaszín hajú csaj). Azt gondolta, hogy mivel már hőnszeretett vérfarkasa nélkül úgysincs értelme az életének, ezért hát leveti magát a mélyen alatta zubogó folyamba…

Ám az utolsó pillanatban egy ismerős alakot látott közeledni.

- Remus? – kérdezte bizonytalanul, és ex-pasija láttán hipp-hopp visszatért az életkedve.

- Elnézést, tudok segíteni? – kérdezte a pasas, aki akár Remus is lehetett volna, mert tökre ugyanúgy nézett ki meg a hangja meg mindene tökre olyan volt. De mégsem ő volt. Persze ezt rajtam kívül akkor még nem sokan tudták. (Ő persze tudta, hogy nem Remus, meg Remus is tudta, hogy az ipse nem ő, meg én is tudtam, hogy ők ketten két külön személy, és most már az is tudja, aki olvassa ezeket a sorokat, tehát tulajdonképpen, amíg ezt az izét meg nem mutatom valakinek addig csak hárman tudjuk, ellenkező esetben, pedig nem szolgálhatok pontos adatokkal.)

- Remus, miért jöttél utánam? –kérdezte a lány, mert ő ugye még nem tudta, hogy a csávó az nem Remus.

- Remust mondott? Nem, én nem Remus vagyok. Az én nevem Bupin. Romulus Bupin.

Tonks egy ideig elgondolkodott, hogy vajon kinek a rokona lehet ez a kedves fiatalember. A neve alapján nagyon ismerősnek tűnt.

- Mondd csak, nem vagy véletlenül Rubeus Hagrid rokona?

- Ööö… nem.

- Hm, akkor passz.

- Ami azt illeti, Remus Bupinnak vagyok az ikertestvére. Ismered?

Tonks megint csak elgondolkodott egy darabig. A körülményekre való tekintettel mostanában feltűnően sokszor csinálta ezt. A jelek szerint egyre jobban kezdett belejönni.

- Nem, sajnos nem ismerek ilyen nevű embert – felelte Tonks, ám még mindig nyugtalanította a gondolat, hogy a férfi nagyon is emlékezteti valakire.

De mielőtt még mélyebben belemerülhetett volna a gondolataiba (az bizony veszélyes lett volna), ismét egy alak tűnt fel a homályban.

- Nymphadora, jól vagy? – kérdezte Remus. Ezúttal tényleg ő volt. És most ő is Nymphadorának szólította Tonksot. Talán tőlem lopta az ötletet.

- Remus! – kiáltott fel az idegen. Vagyis már nem az, (nekem sose volt az) mert kiderült, hogy Romulusnak hívják.

- Romulus! – Ezt meg Remus mondta.

- Atommaghasadás! – hangzott el Tonks szájából, ugyanis kirekesztve érezte magát, hogy ő nem kiálthat fel meglepetten. (Mellesleg számomra is rejtély, hogy hol olvasta ezt a szót, és hogy sikerült kimondania.)

A két fickó nem igazán törődött vele, mert túlságosan meg voltak lepődve. Mint két iker, aki már tök rég nem látta egymást, mert esetleg haragban váltak el, talán valami fatális félreértés miatt, de most mégis nagyon megörültek egymásnak, mert a szívük mélyén tudták, hogy mindketten jófiúk, és jó ügyért küzdenek, meg persze ott van az idő hihetetlen szépítőereje, plusz tényleg elég rég nem látták egymást, talán olyannyira, hogy ha nem néznének ki ugyanúgy akkor talán meg se ismerték volna egymást, de így most szívüket csordultig elöntötte a megbánás és a boldogság. Persze mindez csak feltételezés. Vagy nem.

- Tényleg te vagy az? – álmélkodott Remus. – Azt hittem meghaltál.

- Nem, Remy, nem haltam meg! – jelentette ki drámaian Romulus. Talán várta a döbbent arckifejezéseket és a csodálkozással teli szempárokat, de egyik jelenlévőt sem rendítette meg különösebben a hír, hogy él.

- Ó, Romy, én egyetlen öcsikém! Oly rég nem láttalak! – fakadt ki elérzékenyülten a bátyó (mondtam én, hogy rég nem látták egymást) és sírva-ríva egymás nyakába borultak majd egészen hajnalig sírtak, ugrándoztak és viháncoltak örömükben. Jó férfiasan! Na jó, igazából csak egy szilárd, férfias, mellkaskiduzzasztós levegővétellel tudták le a nagy örömködést. De attól még megható volt. Legalábbis Tonks bőgött. Pedig nem is értette, miről van szó.

Mikor kibontakoztak az ölelésből… illetve, befejezték a levegővételt, Remus átment vallatósbácsiba és kérdéseket szegezett kisöcsének (no nem kell megijedni, nem szó szerint, mert az bizony fájna Romulusnak):

- Hol voltál idáig? Miért árultad el a népünket? Miért jöttél vissza? Ha a jó oldalon álltál, miért nem szóltál nekem? Ha a rossz oldalon álltál, hogy merészelsz a szemem elé kerülni? Tudtad-e hogy Dumbledore meghalt? Mi lett valójában a piros triciklimmel, ami öt éves koromban eltűnt?

- Bujdokoltam, és horcruxokat kerestem. Nem árultam el senkit sem, legfeljebb a Sötét Nagyurat. Szükségem van a segítségedre. A küldetésem túl veszélyes volt, ezért senkinek nem szóltam róla. Sosem álltam igazából a rossz oldalon, még a Monopolyban is hagytalak nyerni. Tudtam, hogy meghalt, ugyanis rám hagyta a Barbiebaba-gyűjteményét. A triciklidet kölcsönvettem, hogy menjek vele egy kört, de megtámadott egy mutáns csiga és megette. Még a kis csengőcskéjét sem hagyta meg, és azóta van egy Pikachu alakú sebhely a felkaromon, és az összes ismerősöm azt hitte, hogy Pikachut tetováltattam magamra, mert az valójában az Azkaban térképe, hogy meg tudjak szökni, ha netán lecsuknának – felelte sorra a tékozló fiú titkosügynököt megszégyenítő komoly pofával, és elképesztő gyorsasággal.

Remus úgy nézett, mint aki mindent megértett. Mert így is volt.

- Tudhattam volna. Valójában sosem álltál Tudodki oldalán, csak a horcruxait akartad. Így van?

- Öhm… nos nagyjából. Ami azt illeti, valójában csak azért álltam be halálfalónak, mert reméltem, hogy a Sötét Jegy elfedi majd a Pikachu-heget. De csalódnom kellett. Most már két ábra is van a karomon. Talán tényleg megpróbálhatnám azt a börtönös dolgot.

- Tudod, ismerek egy jó plasztikai céget. A McNamara & Troy szerintem pillanatok alatt eltüntette volna a heget.

- Ó a *kisípolás: píp*-ba! Miért nem szóltál?

- Hát én azt hittem, hogy szereted Pikachut! Ezért is vettem neked Karácsonyra Hivatalos Pokémonkézikönyvet. Csak aztán nagyon megtetszett, ezért megtartottam… – pirult el Remus. – De mondd csak, miben kéred a segítségem?

Romulus gyanakodva körülkémlelt a néptelen utcán majd sejtelmesen kijelentette:

- Jobb, ha ezt egy biztonságosabb helyen beszéljük meg.

Azzal dehoppanált. Ki tudja hova.

Tonks mindeddig csak némán fülelt (mert hát mi mást csinálhatott volna), majd a megfelelő időben észrevétlenül távozott. Angolosan. Mert ő angol volt. Mert ez egy angol sztori. Eredetileg. De én magyar vagyok. De ez attól még angol. Bizonyára azért tűnt el ily hirtelen, mert annyira nem érette a történéseket, hogy úgy döntött jobb, ha lelécel. Talán ezért. De ki tudja még mit hoz a jövő. Vagy én.

Épp hajnalodott és már Micimackó is kiugrott az ágyból, (mert a barátja már várt reá… na, azért nem úgy!) meg végre Remusnak is sikerült megtalálnia elveszett ikertestvérét. Mert Romulus ugyebár elfelejtette megmondani, hogy hova ment. Talán véletlenül, talán szándékosan. Talán, hogy lerázza Tonksot. Aki persze amúgy is elment volna. Mert dolga volt.

Tehát Remus leült öccsével egy üveg Tequila… illetve egy bögre forró kakaó mellé, és hagyta, hogy Romulus előadja a sztoriját. Rom ugyanis nagy bajban volt, hiszen a népe évek óta háborúban állt a szomszédos ország lakóival. Miskóczia lakóinak már jó ideje meggyűlt a baja Tirpákia népével, hiszen azok csak egyetlen dolgot akartak: A Háztartásikeksz-transzformátort! Az kicsi keksz alakú és ízű műszer a mikroelektronika legújabb csodája, ugyanis ennek segítségével bárki leigázhatja a világot! Hogy hogyan, az rejtély, meg nagyon topszíkret dolog, és nem fogom leírni, hátha valaki olvassa ezt a szöveget és így rájöhet a titok nyitjára, amit az ősi egyiptomiaknak is több száz évbe tellett megfejteniük.

- A lényeg az – vette át tőlem a szót tök önző módon Romulus –, hogy a tirpákok megszerezték a Kekszet!

- Te jó ég! – döbbent le Remus, mert nagyon átérezte a helyzet komolyságát! –De hát akkor nincs mit tenni! Mindnyájan meghalunk! – jelentette ki kétségbeesetten és már meg is fogta a fejét, hogy jobban tudjon majd pánikolva rohangászni a következő pillanatban. De Romulus leintette.

- Nem. Van egy megoldás. Nagyon veszélyes, de meg kell próbálni.

- Ugyan már! A Kekszet semmi nem múlhatja felül!

- De bizony ám! Még pedig a – itt suttogóra fogta a hangját. Olyannyira, hogy Remus sem hallotta. Sőt még én se!

- Bocsi, de megismételnéd? – kérte Remus. Ami, megjegyzem nekem is nagyon jól jött.

- AZT MONDTAM HOGY A MEDVECUKOR! – ordította Romulus. Talán azért, mert azt hitte, hogy le van véve a hangerő, és még nem vette fel senki.

- A medvecukor? –visszhangozta Rem. Teljesen normális hangerővel, ám az előbb elhangzott ordítás keltette erős kontraszt miatt valahogy nagyon halknak tűnt. De ez úgysem fontos.

- Nem, a Medvecukor.

- Miért, mi a különbség a kettő között?

- Semmi, csak ha leírod, akkor mindenképp nagybetűvel írd az „m”-et.

- Ja, oké. DE minek leírni? Ez úgyis valami olyasmi lehet, amit még kimondani is csak suttogva mondunk, nem?

- De.

- Na látod. Na szóval mi is ez a Medvecukor?

- Most már jól mondtad. Szóval a Medvecukor az egyetlen olyan dolog, ami semlegesítheti a Háztartásikeksz hatalmát.

- Tyű! És hogyan?

- Nos… azt nem tudom. Tudod ez az egész dolog még az ókorból indult ki. Akkor fedezték fel a Háztartásikeksz mérhetetlen erejét. A Medvecukorra pedig csak nemrégiben bukkantak rá, így nem ismerhetjük pontosan a hatását. Ráadásul nem sokan szeretik a medvecukrot, ezért nem is igazán próbálkoznak a Medvecukor hasznosításával. De meg kell találnunk! – fejezte be elszántan Rom. A hatás fokozása képpen az asztalra csapott öklével. De persze nem túl nagyon nehogy fájjon neki.

Remus és Romulus, a két egymásratalált iker így aztán felkerekedett és útnak indult felkutatni a Medvecukrot, az egyetlen dolgot, amivel semlegesíthetik a Háztartásikeksz félelmetes erejét. Először persze nem tudták, merre induljanak, de aztán úgy gondolták, hogy a legjobb rejtekhely egy ilyen létfontosságú fegyver elrejtésére bizonyára valahol keleten lehet. Konkrétan a Himalája tetején. Azon belül a Föld legmagasabb pontján. A Tapolcai-hegyen. Amit a helybéliek megmagyarázhatatlanul Csomolungmának hívnak. De persze a hülye külföldieknek ez se tetszett ezért inkább csak Mount Everestnek írom, nehogy bekopogjanak nálam a kedves CIA-s bácsik, hogy miért nem írok én kellőképpen érthetően…

[mindjárt jövök, csak csengettek…]

- Figyelj, Remus… – kezdte Romulus.

- Hm? – Ez Remus volt.

- Te eddig mit csináltál?

- Heh? Ezt meg hogy érted?

- Hát ugyebár, tök rég szétváltunk azon a sötét és viharos éjjelen, amikor…

- Térj a lényegre! Tudom mi történt akkor.

- Jó, de el akartam mondani, hogy…

- Ajj! – csattant fel ingerülten Remus. –Aki tudni akarja, majd elolvas valami lábjegyzetet, vagy mit tudom én!

Ám a Hatalmas és Fantasztikus Teremtő jóval rafináltabb volt annál, mint azt Remus gondolta volna. A HFT ugyanis mindenképp ismertetni szerette volna a történteket, mivel ő is kíváncsi volt rájuk. Természetesen tudta, hogy mi történt csak a móka kedvéért kíváncsiságot színlelt. Csettintett egyet, mire lágy melódia kíséretében egy emlékkép tűnt fel.

- ELÁRULTÁL! ELÁRULTAD DUMLEDORE-T ÉS AZ EGÉSZ RENDET! – ordítozott Remus, de itt sokkal fiatalabb volt, ez most igazából valahány évvel korábban játszódik.

Szeretett testvérkéje, Romulus pedig megsemmisülten horgasztotta le a fejét, ami végül is nem is látszott annyira, mert szép kis arcocskáját eltakarta az az otromba halálfaló-csuklya… BIZONY! Halálfaló-csuklya! Mert hogy ott állott ő egy nagy csapat romlott, züllött alak között, akik a Halálfalók voltak, a rettegett, gonosz feketemágus Voldemort very dark szolgái!

- Még Peter Pettigrew-ról is hamarabb feltételezem, hogy áruló, mint rólad! – vetette oda keserűen Remus. A helyzete teljesen kilátástalan volt. Ott állt egy nagy csomó halálfaló gyűrűjében teljesen egyedül. Ja meg még a pálcája is ott volt.

- Jaj de imádom az ilyen testvérviszályokat! – áradozott a nagyon sötét mágus és örömkönnyek közepette neki is látott, hogy megírja a szívszorító jelenet ihlette szappanoperáját.

- A címe pedig legyen… – dünnyögte magában – legyen Romulus és Remus. Nem az nem jó. Túl sablonos. Legyenek inkább bikinis női főszereplők. Mondjuk Paula és Paulina, vagy…

- Öhm, Nagyúr! – szólalt fel félénken egy alak, aki akár Lucius Malfoy is lehetett volna. És ő is volt! – Nem kéne kinyírni ezt a csövest?

- Mi? Ja, persze. Dehogynem. Romulus, legkedvencesebb kisállatkám, volnál szíves?

- Hogy én? Nyírjam ki a saját öcsém?

- Ja.

Romulus elgondolkozott. Ő persze tudta, hogy valójában csak beépített ember, de ezt rajta és Dumbledore-on kívül senki más nem sejtette.

Remus viszont másképp gondolta. Az a szemét köcsög nyomorult áruló! Ha ezt túlélem széttrancsírozom a fejét, elevenen kibelezem, puszta kézzel vájom ki mind a két szemét, a saját fogaimmal tépem szét apró kis cafatokra, hogy még kiskanállal se lehessen összekaparni…

És így tovább. De nem csak ezt gondolta. Hanem azt is, hogy el kéne húzni a csíkot.  Ezért hát fogta magát, kikérezkedett vécére, de közben pedig jól átvert mindenkit, merthogy nem is oda ment! Hanem megszökött! Persze mindenki azt hitte, hogy csak anyagcsere-gondjai vannak, de mire már észbe kaptak Remusnak se híre, se hamva nem volt. Elment jelenteni a Rendnek, Dumbledore pedig bölcsen hallgatott, mint a sír. Kinek hiányzik egy gonddal több?

Romulus pedig eközben jelentgetett egy darabig, de aztán megunta és elment világot látni Tibetbe. Meg vissza-visszatért a népéhez, akik közben elmondták neki, hogy milyen nagy a vész, meg hogy a gonosz Főgonosz, akit persze még nem tudunk, hogy ki, Tirpákia népével átvette az uralmat a Háztartásikeksz fölött. És most vissza a jelenbe.

Mentek, mentek mendegéltek, nagyon-nagyon sokat, sőt talán még annál is többet, míg végül úgy 8000 méter magasságában rá nem jöttek, hogy

a, baromira nincs oxigénjük

b, fingjuk nincs, hogy hol a Medvecukor.

Az első probléma hamarosan megoldásra talált, ugyanis a nagy hóförgetegben mikor már alig éltek szegény kis párák, hirtelen egy víziót láttak. Nem-nem, nem kreolbőrű bikinis lányokat a napfényes tengerparton, hanem magát a Hatalmas és Fantasztikus Teremtő-t! Őt bizony! Aki pedig imígyen szóla:

- Bizony mondom néktek, múljon el oxigénéhség’tek!

S csodák csodájára úgy is lett. Aztán vígan és dalolászva felértek a Csomolungmára, mert bár könnyen lehet, hogy nagyon nem ott van, amit keresnek, de ha már itt vannak, hát miért ne másznák meg? De jaj, ott aztán megcsapta őket a kétségbeesés kínkeserves szele. De az is lehet hogy nem, mert amúgy is nagyon fújt a szél. Így hát tanácstalanságukban az éppen ott ólálkodó idegenvezetőhöz fordultak segítségért.

- Üdvözlöm Önöket, a nevem El-Curo, miben állhatok szolgálatukra? – kérdezte a dél-amerikai kinézetű férfi széles idegenvezetős-mosollyal a pofiján.

- Öhm, izé… mi a Titkos Medvecukrot keressük – mondta bátortalanul Romulus. Vagy Remus. Nem tudom, mert tökegyformák voltak.

- Titkos Medvecukor? – visszhangozta az idegenvezető teljesen feleslegesen. – Itt az Andokban nem tartunk semmiféle Titkos Medvecukrot.

- De hát ez a Himalája…

- Tényleg? A francba, ezt is elkúrtam – bosszankodott magában El-Curo és addig-addig füstölgött, amíg felkapta a szél és elszállt. Gondolom az Andokba.

- Hát most mi tévők legyünk? – mondta valamelyik.

- Ajaj, tényleg kettő van belőletek, vagy csak sok volt a Pángalaktikus Gégepukkasztó? –szólalt meg hirtelen egy hang. Sőt, egy test is tartozott hozzá.

- Maga meg ki?

- Én? Hát azt hiszem Douglas Adams. Örvendek – mondta a férfi, aki szakasztott úgy nézett ki, mint Douglas Adams. Nem tudom, hogy Douglas Adams hogy néz ki, de bizonyára így, mert hogy tényleg ő volt Douglas Adams.  – Ti is a HFT Kedvenc Írói Találkozóra jöttetek?

- Ööööö… nem – hangzott a hosszas felelet.

- Hm – töprengett DA. – Pedig bizonyára itt kell lennie. Legalábbis Darren azt mondta, hogy itt lesz.

S akkor láss csodát! Megjelent Ő! Nem más, mint maga a HFT!

- Szia Doug! Nem ide kell jönni, hanem hozzánk. És majd csak a jövő héten. – kacsintott derűsen a HFT. – Ma a HFT Kedvenc Cukipasijai (Legyen az Fiktív, vagy Valós) Találkozó van. De akkor majd jövő héten tali nálam! – mondta és épp indulni készült. DE azért még hozzá tette, szavait az ikerpárhoz intézve:

- Ja, ti meg menjetek 50 lépést egyenesen, majd 50 lépést jobbra, majd forduljatok el 90°-kal, és ismételjétek meg az előző utasításokat, végül kezdjetek el lefelé ásni.

Azzal a HFT köddé vált, Douglas pedig fogta a törülközőjét, és stoppolni kezdett. Pár pillanattal később jött is egy fehér színű űrhajó, ami azon nyomban el is robogott vele.

Romulus és Remus Bupin a leírtak szerint cselekedett, majd fogták a kis kezecskéiket és elemelték a legelő rögöt, ami a kezük ügyébe akadt. És Hoppá! Ott volt a Tárgy, Amit Kerestek, de először nem is látták, mert olyan nagy fényességet árasztott.

- Hiszen ez egy csomag medvecukor!

- Jól mondod, Remus!

Óvatosan felemelték, de örömüket egy jeges kacaj (de előtte hoppanálás hangja) szakította félbe. De lehet hogy nem is félbe, hanem elharmadolta. Ki tudja… Najó, én tudom.

- Muhahaha! Végre megszereztétek az egyetlen bosszantó kis tényezőt, ami a világuralmam útjába állhat – jelentette be Voldemort.

- Te álltál az egész mögött?! – háborodott fel Remus.

- Basszus! Hoppanálhattunk is volna?! – háborodott fel Romulus. 

- Hehe, balfékek vagytok! Nyenyenyenye-nyenyeee – gúnyolódott felettébb méltóságteljesen a Nagyúr. – Most pedig adjátok ide nekem a Medvecukrot!

- Soha! – kiáltották egy emberként a Bupin ikrek. – Mi úgyis ketten vagyunk, te meg csak egyedül.

- Az lehet, de én vagyok a Sötét Nagyúr. Mellesleg úgyis elveszem tőletek, akár tetszik, akár nem – mondta Voldemort, és fenyegetően elindult hőseink felé, akiket szabályosan megbénított a páni félelem. Ami ki is ült az arcukra és vígan lóbálta a lábát.

Voldemort futólépésre váltott, sőt egyenesen loholt kétségbeesett hőseink felé, hogy megszerezze és elpusztítsa az egyetlen dolgot, ami a Hatalom útjába állhat (persze a leghatalmasabb úgyis mindig a Hatalmas és Fantasztikus Teremtő lesz, csak a naiv kis Nagyúr ezt még nem tudta.

Heroes-aink tehát a teljes kétségbeesés legszélén merész lépésre határozták el magukat. Elküldik a Medvecukrot. Messzire innen. Nagyon Messzire. Egészen Angliáig meg sem áll majd az a gyöngybagoly, amit sebtiben előkaptak a zsebükből. Vagyis csak az egyikük.  Voldemort ma élő legnagyobb, legidegesítőbb és legvillámalakúsebhelyesebb Kis Hősének fogják elküldeni. Ő bizonyára tudja, mit kell ilyenkor tenni. És a bagolyka huss, elrepült, messze-messze a Privet Drive-ra.

- Hahá, most kifogtunk rajtad, te gonosz ember!

- Sziasztok skacok, miért küldtétek nekem ezt a csomag medvecukrot? – hoppanált oda íziben Harry Potter, Az Utolsó Reménység.

Voldemort meg a történet fokozásaképpen, és gyors reflexeinek köszönhetően gyorsan kikapta Harry kezéből az édességnek látszó tárgyat.

- És most, kinyírlak mindnyájótokat. Főleg téged, Romulus, mert elvetted a csodás majdnemarany-nyakláncomat a barlangomból.

- Jaj, de hülye vagy te Voldemort – vágott közbe Harry egy éles kis bicskával. – Azt R.A.B. vette el, nem pedig Lupin prof, vagy… tüzetesebben megvizsgálta a jelenlévő személyeket és rá kellett döbbennie, hogy vagy túl sok Vodk…azaz limonádét ivott, vagy tényleg kettő van a profból.

- Ja, Harry – kezdte Remus, mert rájött, hogy már tökrégen szólalt meg. – Ő itt az ikertestvérem, akiről kiderült, hogy nem is gonosz, Romulus Azistentudjaki Bupin.

- De hát maga Lupin, nem pedig Bupin – méltatlankodott a Kis Együgyű.

- DE NEVET VÉLTOZTATOTT, TE NAGYONHÜLYE! – nyilvánult meg diszktéren az elhanyagolt feketemágus. – KINYÍRHATNÁLAK VÉGRE TITEKET ATEREMBURÁJÁT?!

Harry kis szemecskéjében az értelmecske aprócska kis szikrácskája villant.

- Juj, akkor a prof ikertestvére valójában R.A.B.! Ugye? Ugye eltaláltam? Lécci, lécci, lécci…

- Igen, Harry, én vagyok az apá… vagyis R.A.B. De most menj játszani kérlek, ez a felnőttek dolga.

Harry durcásan elloholni készül de előtte még jól bele akart rúgni valamibe, hogy levezesse a feszültégét. Az a valami Voldemort sípcsontja volt, aminek következtében a mágus fájdalmának epicentrumát megfogva fél lábon ugrálni kezdett. És tekintve, hogy a Föld legmagasabb pontján tartózkodott a jelenlévő 4 (azaz négy) szereplő, Minden Idők Legnagyobb Feketemágusa addig-addig ugrándozott (no nem ám örömében) amíg kiejtette a kezéből az értékes Medvecukrot, s a lendülettel, mellyel utánakapott véletlenül beleesett egy irdatlan nagy szakadékban, ami ki tudja, hogy került pont Voldemort lába alá. Ja és meghalt. Halálával pedig még egy utolsó Drágaszááááág! kiáltást kapott fel a szél, s sodort messzi-messzi tájakra, talán még a Hatalmas és Fantasztikus Teremtő házához is eljutott, talán még az épp ott tartózkodó J. R. R. Tolkient is megihlette…

- Hát ezt elintéztük – csapta össze a tenyerét  Remus és tesókájával együtt hosszú és gyötrelmes heteken keresztül lemásztak a Himalájáról. Na jó igazából lehoppanáltak Tirpákiába, hogy semlegesítsék a Háztartásikeksz hatalmát, de már elkéstek…

- Hova lett a Háztartásikeksz? – őrjöngött Romulus a legrosszabbtól tartva.

- Ja, hát azt elpusztítottuk – jelentette ki a Háztartásikeksz-szentélynél Tirpákia Helytartója.

- Micsoda? Hogyan?

- Hát, jól rásóztunk egyet az unokaöcsém műanyagkalapácsával. Tudják, most épp két éves, és egy kis játékbarkácskészletet kapott szülinapjára a szentem, angyali, ahogy játszik vele. Mutassak róla képeket?

Romulus hápogott meglepetésében, akár a kacsa. Pedig ha már állat, akkor már inkább farkas…

- De egyáltalán, miért pusztították el? Azt mi akartuk – duzzogott Remus.

- Azért mert Tirpákia népe túl sokáig élt Voldemort zsarnoksága alatt, és mindenki látta, hogy milyen vékony, így ő testesítette meg az utóbbi időben napjaink emberideálját, ezért mindenki nekiállt fogyózni.  Na mármost köztudott, hogy 100 gramm háztartásikeksz megközelítőleg 392 kalóriát tartalmaz. És egy olyan hatalmas Keksz, mint ami itt állt, túlságosan nagy kísértést jelentett volna a közösség számára.

Romulus és Remus döbbenten álltak Tirpákia főterén, a Háztartásikeksz üres szentélyének bejáratánál, miközben a Helytartó nekiállt a szokásos napi hasizomgyakorlatainak.

Romulus visszatért a nagy életbe és abbafejezte a kényszeres remete-életmódot, mert már mindenki szerette, és senki nem tartotta árulónak. Remus tényleg otthagyta Tonksot és feleségül vett valaki mást. Mrs. Lupint. Harry meg… hát ő nem is főhős, meg különben is ott maradt a Himaláján, majd kb. egy év múlva, leküzdve tériszonyát, sikeresen lekecmergett onnan. A HFT meg rendszeresen tartott nagy találkozókat, sok jófej emberkével partizott össze-vissza, meg sok jópasi volt körülötte mindig. Ja és megette a Medvecukrot, mert az finom.

V É G E…

Majdnem. Merthogy miután mindenféle összefoglaló megvolt, mindenki a helyére került, Draco Malfoy kényelmesen olvasgatta az aznapi újságot, immáron börtöntöltelék szülőktől mentes kúriáján, és jót mulatott a szalagcímen.

„HARRY POTTER AZ ELAVULT HŐS! A Kis Túlélő, immár hivatalosan is lejárt lemeznek számít a varázsvilágban. Noha a pénze még megmaradt, a rajongói oda, most, hogy több mint egy évig zarándokolt – egyesek szerint önmegvalósítás céljából – Tibetben. A Sötét Nagyúr tényleg meghalt, és még csak nem is neki köszönhetően, így teljesen kikerült a köztudatból, s immár végképp nem érdekel senkit életének alakulása, se az hogy már nincsen rajta az a ronda villámalakú sebhely.”