4. fejezet

- Perselus! Alkotói válságban vagyok – sóhajtotta drámaian Lockhart, majd fel alá kezdett járkálni a szobában, hogy rózsaszín köpönyege a lába között verdesett.

Perselus Piton felnézett lombikjai tisztításából, és azon töprengett, vajon hogy került Lockhart a szobába. Márpedig nyilvánvalóan ott rózsaszínlett, és tudomást sem vett arról, hogy Piton nem kívánja eljátszani a pszichológusát. Piton ugyanis nem szerette Lockhartot, mármint utálta. Mert a rózsaszín tanerő nyilvánvalóan homokos volt. Piton pedig nem szerette a homokosokat.

- Szóval Perselus – kezdte újra Lockhart, és kihívóan felült az asztalra. Ez nem annyira tetszett Pitonnak. – Szeretnék tőled 468 darab lombikot kérni. Lehetőleg Erlenmeyert.

- Minek az neked? – kérdezte Piton olyan arckifejezéssel, mintha legalábbis tejszínhabba mártott pacalpörköltet kéne ennie koktélcseresznyével, utána meg egy jó 80 fokos házipálesszal leöblíteni azt.

- Hát díszletnek! Mégis mire gondoltál? Úgy tervezem, hogy termékenységistennő-szobrokat építtetek belőlük. Egész pontosan kettőt.  

A mogorva bájitaltanár arcán ezúttal nem látszott semmiféle megrökönyödés. Ez már magasabb szintű undor volt annál, mintsem hogy kimutatható legyen. Annyira, de annyira irritálta ez az ember. Jobban, mint a zsibongó pirospozsgás arcú kisdiákok, jobban, mint Potter, aki mellesleg Piton érzése szerint szintén homokos volt, jobban, mint a móka és a kacagás, jobban, mint… mint…

- Na de Persi! – kacagott játékosan Lockhart. – Azért ne törd össze a nekem szánt lombikjaidat.

Piton most vette észre, hogy annyira forrt benne a gyűlölet, hogy megolvadtak az üveglombikok, néhány pedig spontánul összeroppant. Megköszörülte a torkát.

- És mindez mégis hogyan függ össze az alkotói válságoddal Gilderoy? – Piton annyira utálta ezt az embert, kinek már a neve is öles betűkkel hirdette, hogy MELEG, hogy modora mézes-mázosan csöpögősbe csapott át.

- Hát sehogy, csak gondoltam megosztom veled a magánéletem – kacsintott pajkosan a kérdezett. Csörr. Még egy üveg.

- Mellesleg Perselus, tudod már kivel mész a Valentin napi előadásra? Mehetnénk együtt!

- Hogy mi? Nem megyek én senkivel! Se veled, se egyedül! Amúgy is még december sincs! – mondta volna Piton, de valójában annyira el volt merülve fortyogó utálkozásába, és a koncentrációba, hogy ki ne zökkenjen az imént felöltött mézesmázos szerepből, hogy helyette ezt felelte:

- Hát persze, hogy mehetünk együtt Gilderoy.

Lochart elégedetten tapsikolt, majd kitáncolt a szobából, magára hagyva a letaglózott Pitont.

***

A mérgek mogorva mesterének nem sok ideje maradt, hogy az öngyilkosságát tervezgesse, tekintve, hogy nem is volt öngyilkos típus. Inkább az a gyilkos típus volt ő. De Lockhart likvidálásának gondolata sem időzhetett sokáig sötét sugallatoktól terhes elméjében, ugyanis kivágódott a pinceajtó, és kerek csípőjével beringott rajta Ron. A dajkaműháj hevesen rezgett, miközben gregorián énekeket dúdolva körbepucolta a dohos pinceterem minden szegletét, Piton pedig csak akkor ocsúdott fel sokkos állapotából, mikor az iskola önjelölt takarító tündére már a görbe orráról sepregette az odaülepedett porcicákat.

- Te meg mi a kénköves ménkűt csinálsz itt Weasley? – ripakodott Piton.

- Ó, igazán nem akartam zavarni itten a nagy munkában a tudós professzor urat – irult-pirult Ron. – Csak gyüttem, hogy legyen itten magának szép rend. Tudom, nem tartozik a munkakörömbe, de hát rend a lelke mindennek. Mondom mindig az én kis galambomnak is. Na meg jól esik egy pár szót váltani egy ilyen meglett férfiemberrel, mint maga.

Ron a professzorra kacsintott, Piton pedig egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon szépen ívelő arccsontja váltja-e ki mindenkiből ezt az őrült vonzalmat irányában. Már majdnem úgy határozott, Lockhart helyett inkább Weasleyt választja nemrég eltervezett merénylete alanyául, hiszen amúgy is olyan homokosnak tűnt, de gondolta Dumbledore nem díjazná a dolgot, még talán a fizetését is lecsökkentené. Úgyhogy csak jeges hangon annyit mondott:

- Háromig számolok Weasley…

- Nahát, maga milyen művelt professzor úr, én csak kettőig tudok. Pedig a zárdában megtanulhattam volna, de hát ki tudja… Manapság már ezekben a papokban sem lehet bízni. Képzelje csak, milyen időket élünk. Az imént láttam az ispotályban henteregni Lőrinc barátot azzal a Tybalt fiúval...

Pitonban tudatosult, hogy itt szavakkal nem fog elérni semmit, úgyhogy egyszerűen csak megragadta idegessége forrását, és kidobta az ablakon. Ha lett volna ablak, így hát csak az ajtón penderítette ki, aztán bevágta azt utána, rászórt hatvannyolc ajtózáró bűbájt, és lombiktisztításba temetkezett. Volna, de észrevette, hogy Ron már mindent fényesre sikált. Így hát jobb dolga nem lévén, elindult büntetőpontokat osztogatni. De nem tudott kimenni az ajtón.

- Idióta bűbájok – füstölgött magában.

***

Piton döngő léptekkel rótta a folyosókat. Már megfélemlített öt elsőst (az egyik talán még be is pisilt), levont negyven pontot házanként, kiosztott töméntelen büntetőmunkát, ordibált egy tucat hugrabugossal, de mindez nem enyhítette a testében tomboló feszültséget. Nem tudta élvezni ezt a máskor oly kedvére való elfoglaltságot, mert gondolatai minduntalan visszatértek Lockharthoz, ahhoz az idegesítő kis pojácához.

- Jajj Merlinre, és az ő szent jogarára! Hogy tehettem ilyen ostobaságot!? Hogy fogok kimászni ebből a kulimászból? De hát mit gondolkozok? Egyszerűen visszamondom! Vagy csak nem is megyek el! Á nem. Az gorombaság volna. Ami mondjuk illene hozzám. Á, hagyjuk a francba. Talán csak megmérgezem. Jaj, de hülyén néz ki, hogy magamban beszélek.

- Hé te!

- Ki én?

- Igen te ott! – förmedt rá Piton az ott ténfergő rosszindulatú diákra. Blaise volt az, és sugárzott belőle a rosszindulat.

- Gyere velem! Bizalmamba fogadlak.

- De tanár úr ez nem hülyeség? Meg amúgy is még kiskorú vagyok.

- Nem foglak meghágni fiam ne idegeskedj. Homofób vagyok.

- De én meg rosszindulatú.

- Nem baj. Pont ez kell nekem!

Piton és Blaise bementek egy terembe, mely oly sötét volt, mint a hórihorgas tanár fekete lelke.

- Mit tehetek önért professzor úr?

- Itt én beszélek kölyök! Ne szakíts félbe! Túl sok a gondolat a fejemben, és eltört a merengőm. Most kezdhetem újra a gyűjtögetést a memoáromhoz! Arrrgh! Nem mindegy? Valakivel viszont meg kell osztanom ezeket, és te elég rosszindulatú vagy hozzá. Plusz, ha bárkinek is beszélsz róla, megmérgezem a kajád.

Blaise nyelt egyet, mert nagyon szerette a roxforti kosztot.

- Rendben professzor, csupa fül vagyok.

- Mi? Csak nem képzeled, hogy elmondom?? - cöccögött, majd megjelent egy kivetítő vászon a falon, amelyre Piton szép lassan rácsorgatta az emlékeit…

A felvilágosító emlékfolyam után Blaise felvonta a szemöldökét.

- Öhm… ez nagyon kedves magától professzor úr, hogy beavat a szerelmi életébe…

- Hogy mi? – fakadt ki Piton. – Ki beszél itt szerelmi életről??? Lochart egy ellenség.

- Jó jó, de nekem mégis mit kéne tennem?

- Mit-mit? Menj és vakard le a thesztrálszart az istálló faláról! Szerinted mégis mit kéne tenned? Kell egy terv te tökkelütött!

- Például intézzem el, hogy Lockhart kiszeressen a professzor úrból azáltal, hogy megtalálom számára a tökéletes partnert, teszem azt?

- Hát igen! Mondjuk. Pont erre gondoltam. De ha nem jársz sikerrel, akkor meg kell ölnöm.

- De hát csak egyszerűen le is mondhatná a dolgot.

- Nem. Az gorombaság volna.

Ekkor nyílt a setét terem ajtaja, és Friccs lépett be.

- Piton professzor! Beszélnem kell magával.

- Mi van itt ma? – hörrent fel Piton. – Nem vagyok tetves lelki segély szolgálat! Először Lockhart, aztán ez az idióta Weasley, meg Blaise, most meg maga Friccs.

Pitonból szinte fröcskölt a nyál.

- Na de tanár úr! – szólt közbe Blaise. – Engem maga hívott ide.

A professzor résnyire összehúzta szemét.

- Akarsz ma vacsorázni fiam?

*** 

A következő nap látszólagos nyugalomban telt hányatott sorsú professzorunk számára. Szerencsére hétvége volt, így az egész napot privát nyugalomban tölthette rezidenciájában. Az ebédjét is a szobájába hozatta egy házimanóval, így egyáltalán nem kellett egy légtérben lennie azzal a sok idiótával. A délutánt kedvenc molyrágta fotelében töltötte, abba a megnyugtató illúzióba ringatta magát, hogy minden tökéletesen rendben van, és elmélyedve lazított. Közben a helyiséget kedvenc zenekarának, a Muzsika Mágusainak szívszaggató fuvoladallama töltötte be. Piton elelmélkedett rajta, hogy milyen kár, hogy Gunther Straßenbachensohn, a legnagyszerűbb szólóhegedűs már egy ideje elhagyta a zenekart. De hát semmi sem tarthat örökké. Mintha csak gondolatait akarná igazolni, mágikus lejátszója egyszeriben recsegni kezdett, és hirtelen egy másik zene kezdődött, ami távol állt mindentől, ami megnyugtató volt. Nem, ez a zene határozottan zajos, és fülsértő volt Piton számára, telis tele mugli elektronikus gitár csörömpölésével. A dübörgő hangorkán közepette Dumbledore derűs hangját vélte felfedezni.

- Szervusz Perselus! Mikulás van, és mivel te vagy a kedvenc tanerőm, de pszt! A többieknek egy szót se! És a születésnapod is közeledik, gondoltam megajándékozlak ezzel a válogatáskazettával! Remélem örülsz, mert a kedvenc mugli rockzenéimet válogattam össze.

Mindezt tetőzendő, az ajtón is kopogtattak. Piton gyanakodva halkította le a zajt. Nem volt kedve ajtót nyitni. És ha Lockhart az, és el akarja hívni hóembert építeni? Talán ha nem reagál, előbb utóbb feladja, és elmegy. Ám ahelyett, hogy abbamaradt volna, a kopogás dörömböléssé erősödött.

- Hogy törne ketté az a kákalagseggszőrmagvú pálcája! – szitkozódott az orra alatt Piton. Kitárta szobája ajtaját, a küszöbön pedig ott állt Hermione Granger, készen arra, hogy tönkretegye a napját.

- Professzor úr, szükségem van a segítségére! Már mindent kipróbáltam vele, de semmi sem használ. Napokat töltöttem a könyvtárban. Crack meg Monstro rám is szólt, hogy zavarom a személyes aurájukat. Az összes ráolvasást elmondtam, ami csak létezik, de egyszerűen nem találom a megoldást – zúdította rá Hermione egy szuszra, bizonyságot adva bámulatos tüdőkapacitásáról. Egy átlagos földi halandó talán a kíváncsiság ösvényére lépett volna, hogy megtudja mire ez a nagy felhajtás.

- Oké, nem érdekel – nyilatkozott Piton, mert elhatározta, hogy ma az égvilágon semmi, de semmi nem fogja felzaklatni.

Hermione megköszörülte a torkát az elutasító válasz hallatán.

- Számítottam rá, hogy ezt mondja majd tanár úr, de ez esetben, attól tartok az iskola egész népe értesülni fog a kis titkáról.

Piton felnevetett magában. Hisz semmije sincs ellenem – gondolta. – Sötét vagyok, zárkózott és gonosz. Egy titkom sem láthat napvilágot.

- Úgy bizony! – folytatta a lány diadalittasan. – Megjátssza itt mindenkinek a nagy homofóbot, közben meg Lockharttal, magával az egyszemélyes Pride-dal megy a Valentin napi előadásra. Utána egy kis tánci, meg pezsi, és ki tudja mi lesz ennek a vége.

A bájitaltanárban megállt az ütő.

- Blaise – sziszegte bosszúszomjasan, s fejében már össze is állt a fiú vacsorájának legfőbb ízesítője. Hiába, nem is tudta mi üthetett belé, hogy egy diákra bízott bármit is, hiszen ez egyáltalán nem vallott rá.

- Hát igen, így jár az, aki egy rosszindulatú gyerekre bízza a titkait – mondta Hermione, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. – Ám természetesen tartom a számat… amennyiben megmondja, hogy mi a jó ég van Ronnal!

- Hát honnan tudjam? Idióta, mint mindig.

Pitonnak eszébe villant Weasley előző napi látogatása. Végül is elképzelhető, hogy tényleg furcsábban viselkedett a szokottnál. De csak egy egészen picit.

- Maga nem látja, hogy az óta a béna darab óta úgy viselkedik, mint egy dajka??

- Biztos csak beleéli magát a szerepbe – vonta meg a vállát Piton. Nemtörődömség álarca mögött azonban temérdek gondolat cikázott a fejében. Mégis miért érdekelné őt ez a lány, meg a transzvesztita barátja? Sokkal fontosabb dolgai is vannak, például Lockharton gondolkodni. Nyilvánvaló, hogy Blaise már nem fogja ellátni a rábízott feladatot. És akkor ő meg Lochart… Lockhart… Lockhart… Lockhart…

- …és képzelje, még az sem hatott, pedig az a legbonyolultabb RAVASZ szintű varázslás! – fejezte be kétségbeesetten Hermione, habár Pitonnak fel se tűnt, hogy mindezidáig jártatta a száját. Igazság szerint, egy kicsit már sok volt neki ez az elmúlt nap történéseihez hozzáadva, így meglódította a pálcáját, és nemes egyszerűséggel annyit mondott:

- Exmemoriam!

Hermione Granger arcán egyszerre a zavarodottság és értetlenség egyvelege vette át a hatalmat. Olyan arckifejezés volt ez, melyet nem sokszor láttak a lányon a történelem során.

- Ó… elnézést professzor úr… én nem akartam… nem tudom… ööö… megyek… én… csókolom…

Azzal már kint is volt, s Pitonnak eggyel kevesebb gonddal kellett törődnie. Hm, ezt megcsinálhatnám Lockharttal is – tűnődött. Á de nem, az gorombaság volna…

***

Későre járt már az idő, s a meggyötört tanerő még mindig gondterhelten járőrözött a folyosókon. Utálta, mikor a dolgok nem az ő elképzelései szerint haladtak. Felötlött benne, hogy ami abban a pillanatban oly briliáns tervnek tűnt, vagyis hogy megfossza Grangert pár emléktől, nos talán mégis csak hiba volt. Hiszen majd felelnie kell miatta Dumbledorenál, és a sok megoldásra váró problémája mellé ez már igazán nem hiányzott. Amint gondolatban egyre gyártotta a hihető hazugságokat, melyekkel majd kimagyarázhatja magát, furcsa zajra lett figyelmes, mely egy szertárból szűrődött ki. Először hagyni akarta a francba, hátha újabb problémaforrás lesz odabent, végül mégis benyitott remélvén, hogy jó leordítanivaló matériával találja szembe magát. A látvány azonban sokkolóbb volt, mint bármi, amit addig életében látott. Nos, majdnem.

Rémülten zárta vissza az ajtót, habár a bent tartózkodó feleket láthatóan semmi sem zökkenthette ki Piton számára teljességgel gusztustalan, ám furcsa mód mégis élvezetesnek tűnő tevékenységükből.

A professzor szeme valósággal kerekre tágult a sokktól, kezét a szívére szorította, hogy ellenőrizze nem állt-e meg, s a falnak dőlve próbálta megemészteni az imént látott képet.

- Malfoy… és… és…. Potter??!!